Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Árpád-kor

2009.03.03

A rendelkezésre álló gyér történeti forrás és a mai európai népek táncfolklórjának összehasonlító vizsgálata alapján Európában három nagy táncrégió különböztethető meg: a dél-kelet - európai régió, ahol az uralkodó táncfajta a lánc, ill. körtánc, és a táncalkotás csoportos módon, félig kötötten történik; a kelet - európai (ide tartoznak a magyarok), ahol az egyén kötetlen, szóló improvizatív táncok uralkodnak; s végül a nyugat - európai, ahol a teljesen kötött csoportos térformációs páros táncok alkotják a tánckészlet gerincét.


Nemzetté válásunk korábbi korszakaiban számos társadalmi mítosz keletkezett régi táncainkkal kapcsolatosan. Ezek a magyarok szilajságát, szabadságszeretetét kifejező pásztortáncokról, a magyarság keleti eredetét, pogány ősvallását bizonyító sámántáncokról, keleti méltóságunkat, lovasnemzet voltunkat jelképező férfi szóló és páros táncokról szóltak. Kevés alapunk van azonban feltételezni, hogy a honfoglaló magyarok körében ezek a táncok valóban léteztek, úgy, mint ahogy azt például a Feszty körkép áldozati táncot járó leányai vagy Izsó Miklós táncoló parasztfigurái ábrázolják.


Az Árpád - kor táncos jelenségeiről szóló hazai és külföldi források csekély számúak, szűkszavúak s ezzel együtt igen sokfélék. Ahhoz, hogy közöttük könnyebben eligazodhassunk segítségül kell hívnunk a szakrális; udvari, harci és profán tánc fogalmakat.
Elsőként vegyük szemügyre a szakrális táncot. A kereszténység korai századaiban még általános szokás volt a szent helyeken (templomban, temetőben, szentek sírhelyénél) való táncolás. A Bibliában előforduló táncos jelenetek az idők folyamán a szakrális táncok témájává váltak. A tánc a zenéhez, költészethez hasonlóan az Istenhez való közeledés eszköze volt. Általános felfogás szerint a tánc az angyalok szent foglalatossága, s a bűnös lelkek a pokolban szintén eksztatikus táncban vezekeltek bűneikért. Az idők folyamán a keresztény egyház egyre nagyobb veszélyt látott az újonnan megkeresztelt népek rituális táncaiban, amelyeknek eleinte helyet adtak az istentiszteleteken és az ünnepek idején végzett szertartásokon. A jelentősegyházak szinte mindegyikétől maradt hátra olyan emlék, amely a világi táncok tiltásáról szól.


A források alapján úgy tűnik, mire a magyarság körében a keresztény hit általános érvényűvé vált, addigra az egyház már teljesen elfordult a tánctól és egyre inkább az ördög szerzeményének tartotta. A hazai vonatkozású tánctiltó emlékeink közül érdemes megemlíteni Szent Gellért 1001 és 1004 között írott elmélkedését, amelyben kikel a papok azon rossz szokásai ellen, hogy kedvelik a vadászatot, a perlekedést és nem vetik meg a tánccal, zenéléssel, zsonglőrködéssel foglalkozó mulattatókat (jokulátorok) sem. A sorozatos tiltások miatt a táncok a középkor folyamán fokozatosan eltűntek a templomokból, azonban a szakrális és bibliai témájú táncok ábrázolásának divatja még egy ideig tovább élt.


Ennek talán legszebb árpád - kori példája Magyarországon a Monomakhosz - korona két rekeszzománc képe, amely valószínűleg Mirjam prófétanő győzelmi táncát mutatja a Vörös - tengeren való átkelés után. Sajnálatos módon a középkori illusztrált könyveink (Képes legendárium, Nekcsei Biblia, Képes Krónika) egyike sem tartalmaz szakrális, illetve bibliai táncra vonatkozó ábrázolást, ugyanakkor a 12-13.századi nyugat - európai kódexekben többször megjelenik Dávid király tánca a frigyláda előtt, a Góliátot legyőzött Dávid táncos köszöntése, és az angyalok mennyországbeli tánca.


Az udvari táncok alkotják a következő nagyobb témakört. Európa formálódó kulturális egységének egyik beszédes bizonyítéka a középkori társastánc - divat, amely nyugatról kiindulva a kontinens nagy részén elterjedt. Hátterében az európai nemesség sajátos életstílusa és kultúrája, az ún. lovagi életforma állt, amelynek a tánc is szerves részét képezte. A legelterjedtebb tánc a körtánc volt, mely eredetileg egy énekszóra járt női körtáncból és egy körben haladó, hangszeres kíséretű, sétáló páros táncból, állt. Idővel e két rész karakterében közeledett egymáshoz.


A 13. századra már nálunk is kialakult a lovagi kultúra virágzásának feltételei, a helyhez kötött királyi udvartartás, a kiegyensúlyozott hatalmi viszonyok és az intenzív nemzetközi kapcsolatok. A III. Béla és Zsigmond uralkodása közötti időben a magyar királyi udvar nagy tiszteletnek örvendett, uralkodók találkozásának színtere volt. Az uralkodók látogatásai, a családi ünnepek, koronázások, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások feltehetően a lovagi szertartások szabályai szerint történtek, így elmaradhatatlanok voltak a bajvívások, lovagi tornák, lakomák, vadászatok, táncok és egyéb látványosságok.


A harci táncokra vonatkozó egyik 10. századi följegyzés - az Ekkehard krónikában leírt szentgalleni kaland - arról tanúskodik, hogy a kalandozó magyarok a kolostor udvarán győzelmi torhoz fogható mulatozásba kezdtek, s "csapongó jókedvvel táncoltak vezéreik előtt". Később Anonymus Gestája is többször említi a honfoglalásról írva, hogy Árpád vitézei a sikeres hódítások után lakomát tartottak. Az Attila hun király városának vélt Etzilburg (Óbuda) harc nélküli bevétele nyomán tartott 20 napos örömünnepről úgy szól, hogy saját korának lovagi pátoszával színezi át a történteket. Ezek az említések olyan pantomimikus játékot - táncot takarhatnak, amilyen az ázsiai népek folklórjában máig megtalálható. A korai harci táncokra vonatkozó csekély forrásaink ilyen módon valószínűleg széles körű, gazdag történelmi hagyomány elhalványuló elemeiként értékelhetők.


Végezetül essék szó a profán táncról. A középkori egyház profánnak minősítette mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel. Ilyen módon a profán táncok sorába került a keletről hozott és az itt talált hagyományos kultúra számos eleme (hősének, rituális táncok, kultikus szertartások), valamint az ókori római, bizánci kultúrák emlékeit megidéző táncoló, éneklő, zenélő előadók tevékenysége.


Az Árpád - kori magyar köznép hagyományos táncaira források hiányában, a későbbi korok történeti forrásai és a 19-20. századi népi táncok alapján lehet következtetni. Az összehasonlító történeti és folklórkutatások alapján úgy tűnik, hogy ebben a korban a hagyományos kultúrában a tánc, a zene, a dráma, a játék ás a sport egymással szorosan összefonódva jelent meg a rítusokban, rítusokon kívül, szakrális és profán környezetben egyaránt. Az ezekből az elemekből összeálló jelenséget például Anonymus a 12-13. század fordulóján Árpád fia Zolta menyegzőjének leírásakor a ludere (játszani) szóval jelöli. Magyar nyelvű forrásokban előfordul a tombol szó is. A tánc kifejezés mint egységes, csak a ritmikus mozgásművészetet jelölő elnevezés ebben a korban volt kialakulóban Európában, s mint nemzetközi vándorszó csak a 14. század közepén jelent meg Magyarországon